Vállalj felelősséget!

Hogy a francba ne félnél, mikor válsz! Pontosan tudom, milyen érzés nap-nap után rettegni, milyen érzés félelemben élni és ki sem látni belőle. Nőként, édesanyaként egyedül maradni félelmetes, csak a gondolata is. Maximálisan kiszolgáltatott a helyzeted, ha a Te feladatod, szereped a házasságodban „csak annyi” volt, hogy otthon őrizd a tüzet. Tudom milyen 8-10 évig otthon lenni, háztartást vezetni, gyerekeket szülni és nevelni, úgy hogy mindeközben az Apuka a családfenntartó. Tudom, hogy sok nő beleragad abba a kényelmi állapotba, amit a férfi teremt meg körülötte és elképzelni se tudja, hogy mi lenne vele a férfi nélkül, mi lenne a gyerekekkel, stb… Ha nincs más megoldás a kezetekben és el kell, hogy váljatok, tudom, hogy meg fog oldódni minden, pontosan úgy, ahogy annak lennie kell. A baj mindig ott kezdődik, ha nem tudjuk elfogadni, azt a helyzetet, azt a körülményt, amibe válás után csöppenünk. Egy dologra fel kell készülni. MÁS lesz minden. Teljesen más. De hidd el, akinek az élete már eljutott abba a szakaszba, hogy a házassága menthetetlen és el kell, hogy váljon, ott pontosan ez lesz a legjobb megoldás, amiben idővel Te is meglátod veszteséged ajándékait. Végre lesz időd magadra. Végre elkezdheted kiásni magadat az alól a kupac alól, aminek a felépítésében Te is részt vettél. Hajrá! Ha esetleg most arra gondolsz, hogy könnyű nekem, mert…akkor megint csak kifogásokat gyártasz. Nem volt könnyű nekem se és lehet, hogy még ma is vannak részei az életemnek, ahol még ma sem az, csak ma már más szemüvegen keresztül tekintek az egész életemre, ezért valójában tényleg minden sokkal könnyebb az életemben, mint valaha bármikor. A félelmeimtől, a jelenben lenni tudásom óv meg ma már. Hosszú és rögös volt az utam idáig, mire megértettem, mit jelent a múlt terhe és mit jelent a jövőtől való félelem feleslegessége, amik igazából, – már vagy még -, de nincsenek is JELEN az életemben, mégis mindig képesek voltak elzárni attól, ami VAN. Sokat agyalunk. Rettentő sokat. Tök fölöslegesen. Többféleképpen lefuttatunk mozikat. „Ha ezt tenném, ez lesz, ha azt tenném, biztos az lesz” és alig merjük spontán a szívünkre hallgatva megélni önmagunkat, meglépni pillanatnyi lehetőségeinket. Ez szakít el minket minden jelenbeli örömtől. Csak várunk és várunk, hogy majd Ő kimondja, hogy majd Ő felismeri, hogy majd Ő megváltozik, hogy majd Ő megoldja, közbe végig Te vagy az, aki mondani szeretne a másiknak valamit, aki alig várja, hogy végre megérkezzen hozzá a felismerés, mi a csuda történik itt, aki alig várja, hogy megváltozhasson, mert már elege van saját maga félős, ijedt, magatehetetlen énjéből is és alig várja, hogy rájöhessen végre, hogy egyedül is mindent meg tud oldani, nincs mitől félnie. Kismillió elképzelésünk van arról, hogy a másik mindig miért béna, szemét, aljas, köcsög (húúú itt egész sor negatív dolgot fel tudnék sorolni, de inkább nem folytatom ), szóval miért nem merünk végre leszakadni a másikról?!? Ma már tudom a választ. Mert egészen addig, míg a másikra fókuszálunk, míg a másiktól várjuk a megoldást, egészen addig nem kell felelősséget vállalnunk. És ez nagyon kényelmes dolog, csak sajnos zsákutca. Menthetetlenül eljön az idő, mikor mindenkinek felelősséget kell vállalni az életéért egyszer. Komolyan mondom, ma már azt mondom, hogy egy válás remek alkalom erre, hogy ez megtörténhessen.