Előre!
Nem azért költöztem el az otthonunkból a gyerekekkel, mert annyira ezt szerettem volna. Dehogy szerettem volna költözni, bárcsak maradhattam volna, de nem tudtam az otthonunkban maradni. Már minden nagyon fájt…..már saját magamból is elegem volt. És a költözésen kívül nem láttam más megoldást….. talán ma is ugyanezt tenném. 2011 végétől, 2013 nyaráig olyan nagyon elmérgesedett a helyzetünk, olyan nagyon távol kerültünk egymástól, hogy nem láttam más megoldást. És sajnos bennem se lakott annyi szeretet, ami képes lett volna arra, hogy megértsem a másikat, egyáltalán, hogy felismerjem, mi zajlik benne és bennem. Mindent magamra vettem, ami a külvilágból érkezett és visszavágtam és ez nagyon nem volt helyes reakció. Más viszont nem volt a tarsolyomban. Sokáig gyűjtöttem az erőmet és sokáig fogalmam se volt arról, hogy mi lehetne a megoldás. Nagyon féltem, nagyon sokat sírtam és nagyon egyedül voltam. Be kellett lássam, meg kellett végre értsem, hogy senki másra nem számíthatok a döntéshozásban, csak magamra. Nagyon nehéz volt azzal szembesülnöm, hogy felelősséget kell vállaljak. Azt hiszem ekkor nőttem fel. Ott voltam 8 év otthon töltött idővel, 3 kisgyerekkel, munka és pénz nélkül. Kitűztem magam elé egy “megoldás-félét”. Arra gondoltam, ha semmi nem változik 2013 nyarára, akkor az lesz az én utolsó időm, mikor nincs mese, mennem kell. Nem tudtam hagyni, hogy a gyerekek egy újabb olyan tanévet kezdjenek meg szeptembertől, mint amilyet 2012-ben kezdtek. Csatározó, egyetérteni semmiben nem tudó szülők között. Borzalmas időszak volt. És több olyan karácsonyt se éltem volna túl, mint amilyen a 2011-es és a 2012-es karácsonyunk volt. Fokozatosan készítettem fel magam a távozásra. Beszélgettem magamba magammal, elbúcsúztam a háztól, az udvarunktól, minden nap úgy mentem ki a gyerekekkel játszani, hogy visszaszámoltam. Mindent megnéztem utoljára és utoljára, mindent magamba égettem. Ekkor már hónapok óta nem aludtam rendesen, összerezzentem mindenre, nagyon féltem, fájni kezdett a hasam az idegeskedéstől és a “fogalmam sincs mi lesz” érzéstől. Aztán elővettem a fiókból Csernusnak a Nő című könyvét, aminek a sorait szinte ittam akkor. A legnagyobb lökést adta és visszaadta a hitemet abban, hogy nincs mese, itt most az a szitu van, mikor mennem kell. És egyszercsak megszűnt a kétség, megszületett a végleges döntésem. Ha Ő nem megy, akkor én fogok, mert nem rekedhetünk meg abban a helyzetben, ami körbevesz minket. Innentől elkezdtem egy addig számomra ismeretlen irányba tekinteni. Ezt úgy hívták akkor, és most is így hívják, hogy ELŐRE!
