Menni vagy maradni? – ha felmerül a válás gondolata, ezt a legnehezebb eldönteni
Kétszer lett volna lehetőségem visszafordulni a válás alatt. Egyszer se tudtam megtenni. Az első lehetőségnél emlékszem nagyon elszánt voltam, nem láttam, nem hallottam, senkivel és semmivel nem foglalkoztam, csak túl akartam lenni a váláson, csinálni akartam, folytatni a válópert, ha egyszer elkezdtük, csináljuk végig alapon. Fájdalmak, düh, csalódások, sérelmek, hiányok tömkelege nyomta a vállamat. Ki se láttam alóluk. Most visszagondolva, úgy látom, olyan voltam, mint aki nem józan. Csak hajtottam a dolgot, mint, aki be akar bizonyítani valamit. Ilyenkor az ember nem tud tisztán gondolkodni, hiszen akkora káosz uralkodik benne, hogy az elmondhatatlan. Vicces volt, mert a bontóperről külön autóval ugyan, de ugyanoda mentünk haza, ahol a gyerekeink vártak minket, mi meg csak ködösítettünk. Totális meg nem értettségben, egymás ellen hangoltságban éltünk akkor. Folyton csak ködösítettünk, és minden hibát elkövettünk, amit el lehet és még ma sem tökéletesek a dolgok, de talán lassan javulnak…javulunk. A második lehetőségnél is egyértelmű volt, hogy mennem kell (ez volt az elköltözés az otthonunkból), de utána, emlékszem hosszú hetekig kísértett a gondolat, hogy jól tettem-e?! Vajon tényleg ez volt-e a helyes döntés? Miért nem volt erőm maradni? Miét nem volt erőm egy fedél alatt élni? Miért nem tudtam a gyerekekre gondolni? Gondolnom kellett-e volna rájuk ebben a formában és ha igen, akkor vajon tényleg abban a formában-e, hogy egy fedél alatt maradunk, míg el nem adjuk a házat?!? Mikor elköltöztem az otthonunkból, pár héttel a válás kimondása után, aznap este, a volt szomszédasszonyom sírva hívott fel, hogy a konyhaablakból nézte végig, ahogy a 3 kisgyerekkel felpakolom a bútorokat és elmegyek. Zokogott, mert azt mondta neki ehhez nincs bátorsága, pedig két nagyobb gyermeke van és a krízisük sok-sok éve tart és menne, de nem mer. Ez volt az első jel, ami megtartott, egyszerűen erőt adott. Abban a pillanatban, ahogy meghoztam a döntést, hogy költöznöm kell, minden mellém állt. A fájdalmak, a sok sírás mellett, hatalmas sikerélménynek, boldogságnak, örömnek éltem meg a költözést. Az albérletünk gyönyörű lakás volt, imádtam. Hatalmas üvegablakok, amin mindig besütött a nap. Nagyon jó szívvel gondolok vissza rá. A menedékem volt a zajok, a fájdalmak, a megbántottság, a kiszolgáltatottság elől. Egy gubanc volt csak, hogy kérdések tömkelege nem hagyott nyugodni. Ami kis megnyugvást adott mindig, hogy jelek tömkelege kezdett el megérkezni, hogy jó helyen vagyok. Olyan emberek, olyan események, olyan megismerkedések, olyan bizsergések, valóságos szerelem érzések kezdtek bekúszni az életembe, hogy csak azt tudtam mondani, hogy semmiért nem adnám őket. Akkor tudtam elkezdeni megérezni és megérteni azt, hogy valóban jó helyen vagyok, talán végre elhihetem, hogy jól döntöttem. És igen…azt hiszem, most, ma, ebben a pillanatban is, hogy akkor ott nem volt más helyes döntés. Talán soha nem lettem volna az, aki ma vagyok, ezek nélkül a megpróbáltatások nélkül. Olyan nagyon sok minden van, amit a válásom előtt soha, de most egyedül kell tudnom megoldani. És ez nagyon sok erőt ad. Nagyon büszke tudok lenni, nagyon jól bírom érezni magamat már akkor is a bőrömben, ha sikerül megoldanom egy-egy olyan feladatot, aminek az elején még azt se tudom, hogy álljak neki. Sok-sok félelmet kell leküzdenem, nap, mint nap, és sokszor elég már, de ha nincs, akire számítsak, akkor csak ÉN maradok saját magamnak. Mindig itt vagyok magamnak. És ez jó. Nagyon jó. Sose felejtsd el, Te is ott vagy magadnak!
