Magányos farkas…
Sokszor magányos farkasnak érzem magam, mikor a báránykáimmal útnak indulok valahova. Jó értelembe vett „magányos farkas”-nak. Nem élek, nem élünk nagy társasági életet. Hogy hiányzik-e?!?! A fene tudja. A segítség néha sokkal jobban hiányzik, mint a társaság, a társ. Rendíthetetlen a hitem abban, hogy akit nekem szánt az ég, most is felém tart. Hiszem, hogy van Valaki, aki pont ugyanannyira vár rám, mint én Őrá. Szóval nálam általában azt tapasztalják meg a gyerekek, hogy egyedül velem vannak. A másik oldalon, az apukájuknál meg valami teljesen mást. És ez így nagyon rendjén van. Sokáig nagyon nehéz volt elfogadnom a különbségeket. Sokáig tartott megértenem, hogy az én gyerekeimnek ez a kétlaki élet csak egy tapasztalással több, mint azoknak a gyerekeknek, akiknek ezt nem kell megtapasztalniuk. Sokáig harcoltam az egész világgal körülöttem, mire el sikerült jutnom odáig, hogy megértettem, az élet nem több, mint elfogadások, elengedések, hálák és köszönömök sorozata. Tulajdonképpen ennek megtanulása, megértése állított talpra. Ma már mindenért hálás vagyok, ami körbe vesz. Ma már mindent meg tudok köszönni és nincs bennem követelési vágy. Megtanított az élet segítséget kérni és elfogadni is, mert ebben is nagyon pocsék voltam. Naponta lépem át a határaimat. Naponta próbálok úgy kommunikálni a körülöttem lévő emberekkel, hogy próbálom kifejezni nekik az érzéseimet. Cserébe Ők is megnyílnak nekem és ez nagyon jó érzés. Hiszem, hogy az életben ezek azok a dolgok, amik bármilyen területen előre visznek minket. Meg kell tanulnunk felismerni és bátran kimondani az érzéseinket. Vállalni azt, akik éppen az adott pillanatban vagyunk és tudni azt, hogy ez mindig változhat. Változom én is és változol Te is. És ez így kerek.
