Számomra ez a nagybetűs ÖNISMERET
Nehéz reggelem volt, vagy inkább tanító….
Történt egy dolog, amitől egyébként féltem, úgyhogy benne volt a pakliban, hogy bármikor megtörténhet. Ma reggel megtörtént……a vadi új laptopom a földön landolt. Csak a csörömpölést hallottam……ekkor kezdődtek a folyamataim. Rohantam ki a szobából és olyan hevesen dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy valami nem jó dolog történt. A nagyobbik Lányom leverte a komódról. Láttam magam kívülről és sajnáltam is, még az is végig futott rajtam, hogy te jó ég milyen szánalmas lehetek, ahogy négykézláb mászva, sírva próbálom felmérni, hogy mi maradt belőle. Véletlen volt. Nem figyelt, szeleburdi volt….nem tudom, nem láttam. Ez talán nem is annyira lényeg, mert már megtörtént. Elmondani nem tudom, mennyire hatalmába kerített a kiborulás. Láttam a földön, lepattanva az oldala, szétnyílva a teteje. Sírásba törtem ki. Próbáltam menteni, mintha csak a gyermekem lenne. Sok pénzbe került. Nekem sokba. Sokat dolgoztam érte. Fájt így látnom, akkor is, ha ez “csak egy” tárgy……akkor is! Elvesztettem a kontrollt, némán belül, önmagamban ordítva, csak a kezemmel mutatva próbáltam Petrát arra bírni, hogy legjobb lesz, ha most bemegy a szobájába. Tudtam, hogy le kell nyugodnom, csak azt nem tudtam hogyan. Sírni akartam, sírtam is, sírnom kellett. Tudatában voltam annak, hogy ez most csak egy történés, hogy ebbe senki nem fog belehalni, hogy ez nem katasztrófa, de a reakcióm, ami elemi erővel tört elő belőlem, olyan eleven és olyan erős volt, hogy…… egyszerűen csak fogta magát és hatalmába kerített, én meg csak kerestem azt a kicsi Évit, aki mindig sír(t), ha elvették vagy tönkretették a játékát. Kínok közt vergődtem. Összepattintgattam a tetejét. Sikerült. Qurvayoo. Legalább ez sikerült. De bakker lepattant a sarka. A szépérzékem, a tökéletesre, hibátlanra áhítozó belső akármicsodám vergődött. Abban a pillanatban nem tudtam elfogadni, hogy ez mostantól már ilyen lesz, csak az tudtam, hogy el kell fogadjam. Időre volt szükségem. Indulni kellett suliba-oviba. Rendbe szedtem magam. Nem tudtam a gyerekekhez szólni. Ők se szóltak. Már nem akarok senkit sem hibáztatni. Annak nincs értelme.
Örültem neki, hogy meg tudtam figyelni magam, hogy tudtam, hogy bármi történt is, nem hibáztathatom Petrát. Nem akart Ő nekem rosszat. Nem akarta, hogy ez történjen. A dolgok néha csak megtörténnek. Senki nem akar rosszat a másiknak, főleg egy gyerek nem. Néha egyszerűen csak nem tudunk jobbak lenni annál, mint amilyenek vagyunk. És ez mindenkire igaz. Ha így tekintek az emberekre és magamra is, akkor könnyebb elfogadnom Őket és magamat is. Pontosan tudtam, hogy ami itt most érdekes lehet, az az én reakcióm a kialakult helyzetre. Most már jobb. Itt ülök és tudok írni rajta. Működik. Lett rajta egy szexepil. Nézegetem. Néha a kezemet is végighúzom rajta és próbálok arra gondolni, hogy a dolgok akkor is működnek, ha nem mindig, minden tökéletes.
